Szellemi elkötelezettségek korlátozzák a stílusunkat és a fantáziánkat. Észre sem vesszük, olyannyira részünkké váltak ezek a korlátok. Minden egyes szellemi elkötelezettség leválaszt belőlünk egy darabot, általuk tabuk képződnek bensőnkben, melyeket nem sérthetünk meg.
A múltban tett szellemi elkötelezettségeink jelentős részére már nem is emlékszünk. Az idő előrehaladtával egyre több lesz belőlük, és egyre kevesebb marad belőlünk.
Szellemi elkötelezettségeink miatt bizonyos dolgokra gondolnunk KELL, míg más dolgokra TILOS gondolnunk.
Ez megjelenik az írásunkban is: bizonyos dolgokról írnunk KELL, más dolgokról TILOS. Bizonyos dolgokat kényszeresen fogunk ismételni (fordulatok, témák, események, szereplők, jellemrajzok), míg más dolgokat ugyanilyen következetes görcsösséggel kerülünk majd.
Szellemi elkötelezettségek fűzhetnek minket vallásokhoz, politikai irányzatokhoz, filozófiákhoz, világképekhez. hagyományokhoz, iskolákhoz, emberekhez, a múlthoz.
Nézzünk egy példát. Az író mélyen vallásos keresztény, hithű római katolikus. Ez nagy valószínűséggel megjelenik az írásaiban is. Pozitív hősei vallásosak lesznek, negatív hősei szembeszegülnek a katolikus egyházzal, vagy egyenesen ateisták. Ez az elkötelezettsége behatárolja az általa kitalálható szereplők számát, és behatárolja az általa hitelesen életre kelthető szereplők számát.
Jó eséllyel nem lesz képes előítélettől mentesen közelíteni az ateizmushoz, aligha fogja megérteni, egészében átlátni.
Fordított esetben ugyanez a helyzet. Az író ateista, számára az istenhit nevetséges. Ha nem képes íróként kívül helyezkedni ezen a szellemi elkötelezettségen, akkor ez behatárolja őt íróként, korlátozza a fantáziáját, a kreativitását.
Valamiképpen pozitív hősei tagadják majd Istent, a negatív karakterek pedig bigottak lesznek. Jó eséllyel nem fogja tudni megérteni a hitet, mélységében megérteni a vallásosságot és azt hitelesen ábrázolni.
Nézzünk egy másik példát. Az írót lenyűgözi a modern csillagászat, elkötelezetten hisz az Ősrobbanás elméletében. Vajon fog-e írni olyan sztorit, amiben az Ősrobbanás érvénytelen, ostobaság, elavult, túlhaladott nézet? Vajon a szereplői miként vélekednek majd erről az elméletről? Vajon képes lesz-e valóban megérteni az Ősrobbanás lehetőségét kizáró elméleteket?
Újabb példa. Az író dolgozik a regényén, és rájön, hogy a cselekmény egy adott pontján jó lenne bemutatnia egy erotikus jelenetet. Több szakmai érv is alátámasztja ezt: a két szereplő kapcsolata elérkezett ehhez a ponthoz, kiváló atmoszférateremtő esemény, mely színesíti a jellemrajzot, és így tovább. Kedve lenne megírni egy ilyen jelenetet, az írói eszközei is megvannak hozzá.
Ekkor eszébe villan, hogy könyvét elolvassa majd a 13 éves kislánya és a 74 éves nagymamája is. Vajon mit fognak gondolni róla, ha leírja, hogy a férfi hős selyemsállal az ágyhoz kötözi a szeretőjét? Elképzeli a lánya döbbenetét, a nagymamája vörösre váltó arcát – és nem írja meg. A szellemi elkötelezettsége, hogy megfeleljen ennek a két embernek korlátozza a fantáziáját és a stílusát.
A szellemi elkötelezettségek olyan tényezők, melyeknek semmi közük nincs az íráshoz, az írói mesterséghez, és az adott történethez – és MÉGIS befolyást gyakorolnak rá, korlátozzák azt.
Minden egyes szellemi elkötelezettség csökkenti a szóba jöhető témákat, karaktereket, jeleneteket, fordulatokat, rejtélyeket, feszültség-forrásokat, eseményeket, az író stílusát, az írása erejét, hatásosságát.
Szellemi elkötelezettségeink megbéklyóznak minket. Ezekkel a szakmaiatlan, oda nem illő tényezőkkel korlátozzuk saját magunkat.
Képzeljük el, hogy szellemi elkötelezettségekkel próbálnánk autót vezetni. Jobbra nem indexelhetek, mert tiltja a vallásom. A visszapillantó tükröt más szögben kell beállítanom, mert a nagyi hátul szeret ülni, és utálja, ha látja az arcomat a tükörben. Dudálni nem szabad, mert az egyik idős és szeretett tanárom mindig megrémült az ilyen éles hangoktól. És így tovább, és így tovább, és így tovább.
Az autóvezetés szakértelméhez semmilyen módon nem kapcsolódó, a közlekedési körülményekhez, a közvetlen környezethez nem kapcsolódó megfontolások korlátoznak minket. Vajon mennyire éreznénk ezt normálisnak? Mennyire lenne hatékony és biztonságos a közlekedés? Az író önkorlátozása ugyanilyen.
Íróként képesnek kell lennünk arra, hogy alkotás közben felülemelkedjünk a szellemi elkötelezettségeinken, ezáltal felszabadítva a fantáziánkat és a stílusunkat.
Ahhoz, hogy ne ess ilyen hibákba, tanulj az írásról!
Nem értek egyet. A vallásunk, a hozzáállásunk a dolgokhoz meghatározza a személyiségünket, és ha nem a véleményünkről írunk, és nem a saját tapasztalatainkat öntjük szavakba, olyan írást kapunk ami nem minket tükröz. Van értelme olyat írni, amit más is meg tud, nem csak mi? Szerintem nincs, és az olvasók is egyedi történeteket szeretnének olvasni, szeretnék felismerni az írót a stílusáról és néha a mondanivalójáról is. Ez nem megy máshogy, csak ha az író ragazkodik az elveihez és a személyiségéhez.
A stílus egyediség. Minél több olyan eszmerendszerhez csatlakozunk, amihez sokan csatlakoztak már, annál kevesebb az egyedi bennünk. Ha az író nézetei világvallásokból, széles körben elterjedt politikai ideológiákból, általános elképzelésekből áll össze, akkor mi az egyedi benne? Akkor hol van ő? Mi a stílusa?
Technikailag azért szükségszerű, hogy az író írás közben lazábban kezelje a szellemi elkötelezettségeit, mert ezáltal lesz nagyobb az anyaga, ezáltal lesz képes többféle karaktert megjeleníteni, többféle mondanivalót megfogalmazni. Ha az írónak baloldali nézetei vannak, és emiatt felszínesen ábrázolja a regényében megjelenő jobboldali nézeteket valló szereplőket, ha az író ateista, és emiatt a vallásosságot felszínesen ábrázolja, a hívőket sztereotípiák alapján mutatja meg, akkor valójában a saját anyaga lesz ezáltal szegényes.
Az én nagybácsikám mélyen vallásos ember volt és nagyon jó verseket tudott írni. Már amikor meg tudott feledkezni arról, hogy ő vallásos. Mert ugyanis a többi esetben kiérződött a verseiből, hogy nem az szerint írta őket, ahogy érzett, hanem igyekezett jó fiú lenni az Isten szemében és ezért szem előtt tartotta az Isten akaratát. Ezek a versek már nem voltak őszinték, mert a megfelelni akarás volt a háttérben. Ő ezekben az esetekben már feladta a saját természetes (igazi) személyiségét.
Abban igaza van a Katának, hogy csak úgy lesz egy írás jó, ha az író ragaszkodik az elveihez és a személyiségéhez, de ez a mi belső elveinket és a valódi személyiségünket jelenti, és nem azokat, amiket külsőleg követünk, mert meg akarunk valakinek, vagy valamilyen elveknek felelni, ill. azt a személyiséget, amit a külvilág felé mutatunk, mert jó fiú akarunk lenni. Írás közben ezektől meg kell tudnunk szabadulnunk, mert máskülönben mindez az írásunkból is vissza fog köszönni.
Lehetünk vallásosak, de ne az jelenjen meg az írásunkban, amit a vallás a belső személyes meggyőződésünkkel szemben elvár tőlünk, mert ez már egy cenzúrázott írás lesz.
az író mindent jól megír, amiért jól megfizetik. mármint ha egy íróról beszélünk.