Kialakítok magamban egy nagyon részletes, érzelmekkel és érzékletekkel átitatott világot, majd ezt szöveggé konvertálom, és ez a regény. Az olvasó a szöveget visszakonvertálja élménnyé, és ez az olvasás. Legalábbis elvben.
Egy négy-öt-hatszáz oldalas történettel körülbelül fél évet töltök el, ez idő alatt szinte azzal kelek és fekszem. Ezerszer többet tudok róla, mint amit végül leírok belőle.
Valójában csak halvány, ködös, távoli elképzeléseim vannak és lehetnek arról, hogy az olvasó mit konvertál magának a szövegemből. Fogalmam sincs, hogy abból a rengeteg élményből, ami bennem összeállt a történetemmel töltött hónapok alatt, mit sikerült leírnom, és arról sincs, hogy az olvasóban mi fog lejátszódni olvasás közben.
A tesztolvasók nagyon értékesek az író számára. A tesztolvasás főpróba, valódi teszt, ami olyan problémákat hoz a felszínre, amit elképzelni sem tudtunk. A tesztolvasó az utolsó védelmi vonal, tét nélküli megmérettetés, ami után még van lehetőség a korrekcióra.
Miután leadtam a kéziratomat, még legalább másfél évnek el kell telnie, mire elkezdem látni, hogy mit írtam le. Csak azután kezdem el látni ténylegesen a betűket, szavakat, mondatokat, hogy már eltelt legalább másfél év. Nekem ott van az is, amit nem írtam le, számomra csak hosszú idő után válik el az élmény a betűtől, és kezdem el felfogni, hogy mit is írtam le valójában. Amíg ez nem következik be, csak a tesztolvasóktól tudom, hogy mi került a papírra.
A jó tesztolvasó ritka, és igen értékes. Húsz-harminc teszter az ideális, tíz a minimum. Ennyi visszajelzésből már ki fognak ugrani azok a közös pontok, amiket senki, vagy a többség nem ért, nem szeret, vagy pont fordítva, a történet erősségének tart, élvezett, átélt.
A jó tesztolvasó nem udvariaskodik, de nem is bánt. Nem okoskodik, nem akar az író helyett írni, nem ad ötleteket. Nem akarja a saját stílusát viszontlátni, és azt sem akarja, hogy az író az ő sztoriját írja meg.
A tesztolvasónak konkrétumokra kell felhívnia a figyelmet, a pontos fejezetre, jelenetre, sorra, mondatra kell rámutatnia. Valami olyat kell adnia, amit az író meg tud vizsgálni, át tud gondolni, ki tud elemezni. Azt, hogy „Jó”, vagy „Pocsék”, nem lehet elemezni.
Húsz-harminc tesztolvasónak kiosztani a kézirat kinyomtatott példányait, majd 1-2 héttel később mindenkivel egyesével találkozni, mindenkivel 1-2 órán át beszélgetni a történetről, végigvenni a kéziratba beleírt észrevételeket, felvetéseket, az írói mesterség legjobb részei közé tartozik.