Tételezzük fel, hogy már felhívtál, vagy e-mailben megkerestél néhány kiadót, megkérdezted, hogy foglalkoznak-e elsőkönyves magyar írókkal, és akik erre igennel feleltek, azoktól megkérdezted, hogy mit kérnek tőled. A legtöbb kiadó az első 3-5-10 oldalt szeretné látni.
Elvitted vagy elküldted, amit kértek, majd vársz. Sokat. A reakció pedig végül valami olyasmi lesz, hogy „Köszönjük szépen, nem a mi profilunk”. A nagy kérdés meg az, hogy ezzel most mit kezdjél? Talán érzed, hogy udvariasságból mondják, talán nem, az egészen biztos, hogy egy ilyen közhellyel nem mész semmire.
Ez a cikksorozat részletesen végigveszi, hogy mit néznek a könyvkiadók az eléjük kerülő kéziratokon. Ez a rész azt taglalja, milyen szempontok alapján veszik szemügyre az első oldalt.
KÜLALAK – Én még soha nem találkoztam olyannal, hogy egy kézirat külalakja nem volt rendben, de a tartalma igen. A külalakkal kapcsolatos igénytelenség nem a semmiből jön, hanem az író általános igénytelenségének a része.
Még ha létezne is olyan író (nehéz elképzelni), aki írás közben nem törődik azzal, hogy gondolatjellel kezdődjenek a párbeszédek, beljebb kezdődjenek a bekezdések, hanem csak mindezek nélkül ömlesztve írja, ami eszébe ötlik, akkor is, valamikor eljut ennek a végére, lezárja ezt a fázist, és szembesül azzal, hogy külalakra az írása elfogadhatatlan, és olvashatatlan. Tehát, elkezdi elrendezni a szöveget, megcsinálja a bekezdéseit, a bekezdéseket a szövegtömb bal oldalától kicsivel beljebb kezdi, a párbeszédekkel is így tesz, beljebb kezdi őket, gondolatjellel jelzi, hogy most a szereplő éppen beszél – ahogyan azt a könyvekben látta.
Vagy nem? Képes kiadni a kezéből igénytelen, ronda, a könyvek szövegképéhez nem is hasonlító, a szemnek semmilyen támpontot nem adó betűhalmazt?
A külalak igénytelensége a beltartalom igénytelenségét jelzi.
Ha a külalak nincs rendben, a kézirat nem lesz kiadva, valószínűleg el sem olvassák.
NYELVTAN – A korrektor ki tudja javítani az itt-ott megjelenő magyartalan mondatszerkezetet, a helyesírási hibákat, az elgépeléseket, de ha értelmezhetetlen mondatokkal találkozik, azzal nem tud mit kezdeni.
Egyszer volt a kezemben egy kétszáz oldal körüli kézirat, amit olyan rossz nyelvtannal írtak, hogy szinte minden egyes mondatnál meg kellett állnom, és el kellett gondolkodnom, hogy mi a fene lehet ez. A legtöbb esetben nem tudtam rájönni, hogy mit is akart az író közölni az adott mondattal. Szerinted végigolvastam?
A helyesírási hibák, elgépelések zavaróak, igénytelenségként hatnak, bár néhány kiadó hajlandó elsiklani ezek felett (egy határig). Ellenben a rossz mondatszerkezet, ami nehezen érthetővé vagy értelmezhetetlenné teszi a szöveget, elfogadhatatlan. Ha ilyet valaki el mer küldeni egy kiadónak, maximum nevetség tárgya lesz. Senki nem fog vele végigmenni mondatról mondatra, hogy közösen megfejtsék, miről akart írni.
SZÓISMÉTLÉS – Az igaz, hogy az író számára szinonimák nem léteznek, mivel a rokonértelmű szavak között minimum hangulati eltérés van, ezek ellenére a szóismétlés rendkívül zavaró, és az író igénytelenségét mutatja.
Oldalanként egy-két szóismétlés még elfogadható, majd a korrektor kijavítja, de amikor a bekezdésekben fordul elő, az már túlzás.
HANGULAT – A szöveg holt, ha nincs hangulata, és él, ha van. A hangulat a képektől függ, amiket az író leír, meg azoktól a szavaktól, amikkel leírja. A mondatok hossza és felépítése is számít, de a kép és a szó a legfontosabb.
Az atmoszférának az első oldal elején, az első mondatokban már meg kell jelennie. Mi a szöveg érzelmi színezete? Borongós, vidám, nyomasztó, rideg, barátságos, félelmetes? Milyen?
Van a szövegnek atmoszférája? Van egységes atmoszférája? Ezek is az első oldal kérdései.
Az író sokat foglalkozik a kéziratával, többször elolvassa, javít benne, valamit kihúz, valamit hozzáír, ezt-azt megváltoztat, átfogalmaz. Amikor úgy érzi, hogy már nincs mit hozzátenni, már eljutott képességei, érzéke, hozzáértése végső határáig, és tényleg mindent beletett, amit csak tudott, elkezd kiadót keresni. A kiadó pedig kap egy olyan kéziratot, amivel rengeteget dolgoztak. Sok száz vagy sok ezer munkaórát fektettek bele.
A kiadó tehát elkezd megismerkedni ezzel a végsőkig csiszolt anyaggal, amely demonstrálja az író képességének maximumát, és éppen emiatt mindennek, amivel a kéziratban találkozik, óriási jelentősége van. Hiszen az író nem vette félvállról, nem fogta vissza magát, nem tartalékolt semmit.
(Duncan Shelley)
