A szöveg atmoszférája az a közeg, amelyben az események lejátszódnak.
A szöveg atmoszférája a szövegnek az az érzelmi színezete, amely sajátos hangulatot teremt. Ez a hangulat az, ami miatt a szöveg él. Nélküle puszta közlés, semmi több.
Az atmoszférateremtés a stilisztika területe. A stilisztika a tartalomhoz illő forma kiválasztásának művészete. Röviden: a stilisztika a fogalmazás.
A fogalmazást az egyetlen írói eszköznek kiáltották ki, és olyan kijelentéseket tettek egyesek, mely szerint az író attól író, hogy választékosan fogalmaz, hatalmas szókincse van, és különös érzékkel áldatott meg a nyelvi lelemény és nyelvi játékok terén.
Ez a szavak túlértékelése, továbbá semmit sem mond a célról. Merthogy a fogalmazásnak célja van, és ez nem az olvasó összezavarása, lehengerlése vagy elkápráztatása.
Az atmoszférateremtés használhatóbb elnevezés, mint a fogalmazás, mert sokkal világosabbá teszi a célt.
A cél nem az, hogy bűvészkedjünk a szavakkal és a homályos utalásokkal, hanem az, hogy életre keltsük a szöveget, melyet azáltal érünk el, hogy hangulatot adunk neki, azaz megteremtjük az atmoszféráját.
A stilisztika feladata, hogy örömtelivé, kedvessé, békéssé, feszültté, nyomasztóvá, félelmetessé (stb.) tegye a szöveget, mert ez segít az olvasónak átélni az eseményeket.
A magyar nyelv közel félmilliós szókészletéből könnyű olyan szavakat és kifejezéseket összeválogatni, ami meghaladja a körülbelül 5 ezer szavas passzív szókinccsel rendelkező olvasók értelmezési kereteit. Mi lenne ennek a célja? Milyen célja lehetne annak a művésznek, aki nem akarja, hogy megértsék?
Az író mestersége nem fontosabb, mint az olvasóé, nem felsőbbrendű, hanem egyenrangú vele. Az olvasó attól nem kerül egy „alsóbb kategóriába”, mert nem a szavak embere.
A szavak csak szavak, legyünk érthetőek, teremtsünk atmoszférát a használt szavakkal. Azokkal is lehet.
