A karakternek – akár ember, akár állat, akár idegen, akár túlvilági lény – biztosan van egy világa.
Ennek a világnak vannak (vagy voltak) viszonyrendszerei, valamiféle struktúrája, földrajza, éghajlata, törvényei. Ezek biztosan megtalálhatók a karakterben, ezek biztosan rajta hagyták kéznyomukat a testén és a jellemén.
A karakter világában bizonyosfajta testek vannak, bizonyosfajta élet zajlik, bizonyosfajta követelményei vannak a túlélésnek és a sikernek.
Van valamiféle társadalma, és van valamiféle viszony a lények között.
A karakter világa benne van a karakterben.
Ahhoz, hogy kidolgozzunk egy karaktert, ismernünk kell a világát, meg kell alkotnunk azt, majd el kell helyeznünk a karakterben. Jellemalkotásnál nem a szereplőt helyezzük el a világában, hanem a világot a szereplőben.
Harminc év egy diktatúrában, harminc év a börtönben, harminc év az esőerdőben, harminc év egy szabad társadalomban, egész biztosan rajtahagyta lenyomatát a szereplő lelkén.
Tanfolyamainkon visszatérő gyakorlatunk, hogy „Adj személyiséget egy szörnynek”. Vegyük például a Nyolcadik utas a halál idegen lényét, és adjunk neki jellemet, célokat, motivációkat – amik nem függnek a történetünktől, mert a sztorink kezdete előtti időkből származnak. Milyen világban fejlődtek ki ennek a lénynek a létfenntartáshoz és fajfenntartáshoz szükséges ösztönei? Milyen viselkedésre, milyen attitűdre volt szüksége ahhoz, hogy életben maradjon?
Dolgozzuk ki azt a világot, amibe beleszületett, azt a világot, amihez igazodtak a képességei, a viselkedése, amiben életben kellett maradnia. Alkossuk meg a világot, ami kitermelte magából ezt az életformát. Milyen világ ez? Mire késztette és mire kényszerítette? Mit követelt meg tőle a túlélés?
Érdekes játszmák bontakoznak ki abból, ha olyan szereplőket eresztünk össze, akik eltérő világokban tanultak meg túlélni.
(Duncan Shelley)