Miről álmodik a magyar ember, aki író akar lenni?
Ugyanarról, amiről mindenki más, aki író akar lenni, bárhol a világban, bármilyen korban.
Egy olyan életről, amiben a szó hagyományos értelmében nem dolgozik semmit, nincs munkaidő, nincs főnök, nem szól az ébresztőóra, nem ég ki, nem fásul bele a szürke mindennapokba, ott és akkor ír, amikor akar, mindenre és mindenkire van elég ideje, az egész világon ismerik a nevét, a regényei bestsellerek lesznek, amikből filmek készülnek, és emberek millióinak változtatja meg a gondolkodását.
Ez az álom.
Nézzük, mi a valóság!
Az egy magyar sajátosság, hogy az emberek egy része abból indul ki, hogy ő mindent tud az írásról, anélkül, hogy 2 percet foglalkozott volna ezzel életében. A sok olvasástól ugyanúgy nem lesz valaki író, ahogyan építész sem lesz attól, hogy sok időt tölt épületekben.
A legtöbben, akik elszánják magukat az írói karrier mellett, soha nem jutnak el az első könyv megjelenéséig. Akik meg eljutnak, azok elmondhatják, hogy van egy könyvük, mutogatják a barátoknak a borítót, rajta a nevükkel, majd várják a csodát.
És amikor az első félév végén megérkezik a jelentés, amiben beszámolnak, hogy összesen hány darab fogyott a könyvéből, és mekkora összeg üti a markát, kiégett tekintettel mered maga elé, és nem érti, mi ez a 0 db eladás, vagy 2 db eladás hat hónap alatt…
Ne hidd, hogy ez túlzás. Nem az. Általában eddig tart a karrier, itt ér véget, itt dőlnek össze az álmok, és deformálódik az énkép.
Ha most visszaolvasod a cikk elején felvázolt álmot, majd újra azt, amibe az torkolni szokott az esetek 99 százalékában, akkor el tudod képzelni, milyen fájdalmas felébredni.
A következő részben azt vizsgáljuk meg, hogy mik az okai ennek, és hogyan lehet közelíteni az eredeti álmokhoz.
Nem tudunk arról értekezni, hogy hogyan lehet valakiből nemzetközi bestseller író, mert ezt mi magunk sem tudjuk. De azt igen, hogyan lehet főállásban megélni az írásból (valódi írásból, nem céges posztok gyártásából).
(Duncan Shelley)
